Számos cikk, ami ebben a témában íródik, nagyjából a következőkről szól: aki nem tud egyedül meglenni, az társsal sem fog. Következő konklúzió: ha szólóban vagy, akkor csinálj olyan feladatokat, amikhez kedved van és más személy úgysem kell hozzá. Újabb átkeretezés: ha nagyon ragaszkodnál valakihez, akkor nézd meg, hogy éled-e a saját életed. További önismereti kérdések: érzelmileg leváltál-e már a szüleidről; feldolgoztad-e a múlt csalódásait; elfogadod-e önmagad, és mindezek mellett vannak-e céljaid, sőt megtartó barátaid?
Az összes előző gondolat igaz és helytálló. Segíteni is tudnak, de nem mindenkinek. Inkább azoknak, akik már a kilábalásnál és az elfogadásánál tartanak. És mi van azokkal, aki éppen most szenvednek?Erre keresem a válaszokat!
Talán az a legfontosabb, hogy az ember nevesíteni tudja az itt és most érzéseit. A negatív emóció alatt többek között érthetünk: szomorúságot, félelmet, dühöt, kétségbeesését, bizonytalanságot, frusztrációt, riadalmat, tehetetlenséget, bánatot, haragot, undort, gyűlöletet, fáradtságot, ürességet, szégyent és persze fájdalmat.
Pszichológusként ugyanazt tapasztalom a hozzám fordulóknál, mint amit annak idején magamnál. Először nagyon nehéz a bizonytalanság, a sodródás, az elvárások és a megbántottság „hangulatában” az érzésekre odafigyelni. Nekem eleinte úgy ment, ha becsuktam a szemem és megkérdeztem magamtól, hogy mit érzek. Volt, hogy le kellett az autóval parkolnom, detektálnom magamban az érzéseket, majd ezek után lettem képes kimondani azokat.
Miért fontosak az emócióinkat megismerni?
Aki néven tudja az érzéseit nevezni, elkezd felelősséget vállalni értük, és így visszatalál önmagához! És hát onnan el lehet már kezdeni „építkezni”…
Mit tehetek a felismert negatív érzéseimmel?
Lehet ellenük szabadságharcot vívnom, de a legyőzés helyett a megértés és a „oldódás” szavai fogják az előrelépést megadni. Így tehát a tusák helyett a következő a dolgunk:
Kezd el az érzéseidet átérezni!
Konkrétan mit is jelent ez?
Megfigyelhetem. Ránézhetek. Teret adhatok nekik. Ítélkezésmentesen elfogadhatom. Hagyhatom megtörténni. A felelősségvállalás az érzésekért azt jelenti, hogy egy idő után már nem nyomom el őket, hanem igent mondok rájuk. Feladom tehát az „elfojtást” és hagyom a dolgokat fájni (megtörténni). Ha nem ezt az utat választom, akkor a negatív érzéseim annyira meg fognak bennem erősödni, hogy azok veszik át helyettem – bizonyos „szinteken” – az életem irányítását… Mindettől persze még a fájdalom nem lesz elkerülhető, sőt! Erre a lelki állapotra igaz – sajnos – az a szó, hogy szenvedés.
Az érzéseit sok ember különben sohasem érzi át. Ők ugyanis olyan traumatikus élményekből jönnek, ahol azt tanulták meg, hogy ne érezzenek. Egy ilyen személynek engedélyt kell arra kapnia – a biztonság, a szeretet és bizalom közepette – , hogy újra átérezhessék a fájdalmukat.
Sajnos számos embernek nagyon korán véget ért a gyermekkora – „hála” érte a szüleiknek. Nagyobb részük ismételten meg is teremti azt a félelmet, elnyomást és erőszakot, amit korábban átéltek. Egy ilyen személy rengeteg negatív gondolattal és önszabotázzsal küzd, amelyek kavargásai közepette nehéz az érzelmekre odafigyelni, hát még a testi érzetekre! Ekkor érdemes szakemberhez fordulni!
Aki nem tudja az érzéseit megnevezni, majd ítélkezésmentesen átérezni, sőt néha kifejezni, az a személy – sajnos – a záró lépésre, az érzések elengedésére sem képes!
Mit lehet a negatív érzések testi érzeteivel tenni?
Lássuk, hogy milyen bölcsességet ír erről „A döntés” című könyvében Dr. Edith Eger! „Az, hogy ráhangolódott az érzéseire, és megfigyelte, hogyan terjed a testében, segítette abban, hogy elidőzzön az érzelemmel, egészen addig, amíg az el nem tűnik, vagy meg nem változik. Nem kellett elrejtenie vagy gyógyszerrel orvosolnia az érzéseit, vagy éppen elmenekülniük előlük. Dönthetett úgy, hogy átérzi őket. Csupán érzések voltak. Elfogadhatta, eltűrhette őket, elidőzhetett velük – mivel csak átmeneteik voltak.
Amikor Jason már tapasztaltabbá vált abban, hogy ráhangolódjon az érzelmeire, elkezdtük azt gyakorolni, hogyan válaszoljon rájuk tudatosan, ahelyett, hogy csak automatikusan reagálna.” (Edith Eva Eger (2017): A döntés, Libri Kiadó, 359.o.)
Az érzések mögött tehát testi érzetek is vannak – magyarul: a testünkben is érezzük az érzéseinket. Az EMDR képzésem alatt kaptam el a kiképző ide vonatkozó mondatát: „A testből érzünk.”
Aki megtanul figyelni az érzéseire, fontos tanulságra fog a gyakorlatban rájönni: egy érzés csupán egy érzés és el fog múlni. Nem jó vagy rossz, hanem megtörténik. A gond ott van, amikor a negatív érzésen lekezd valaki „rugózni” és ezek a negatív gondolatok állandósulnak az illető életében. Az agyalás töri össze, gyengíti le az embert és okozza számára a szenvedést, nem pedig a negatív érzései! Ha tudjuk azokat kívülről szemlélni, rájuk igent mondani, hatalmasat lépünk előre! Pontosan erre való a relaxáció, a meditáció, az imádkozás, a dramatikus játékok – pl. a szomatodráma -, és ha a kiváltott testi érzetekre odafigyelünk!
A mostani blogbejegyzést az egyik kedves hölgy ismerősöm a következőképpen kommentálta, amellyel egyben az előző gondolatokat össze is foglalta:
A fájdalmat nem kerülhetjük el, de a szenvedést igen!
A negatív érzésekkel kapcsolatos még három dolgot szeretnék megjegyezni. Az első, hogy mennyire fontos és énvédő megtanulni azokról nyíltan beszélni. Tudom, hogy egyesek túlzásokba esve állandóan keseregnek, de annak szintén megvan a maga ideje. Igenis ki kell panaszkodnunk magunkat, majd tényszerűen, nyíltan és röviden vállalnunk mindazt, ami bennünk van. Mivel számos ember nem igazán rendelkezik barátokkal és megtartó rokonsággal, így csupán attól az egytől várják (követelik) a megértést és a meghallgatást, akivel konfliktusban állnak. Mondanom sem kell, hogy ez a „csatorna” továbbra sem fog megnyílni… Érdemes tehát „szintet” váltani!
Következő, hogy a fájdalmas érzésekkel párhuzamosan pozitívet szintén lehet érezni. A mindennapi gyakorlatban lehet arra rájönni, hogy pl. a szomorúság állapotával egyidejűleg engedélyt adhatok magamnak arra, hogy kíváncsiságot is érezhessek ugyanazon személy iránt.
Az utolsó megjegyzésem pedig az lenne, hogy a bátorság az, amikor a nehéz érzések ellenére mégis mer az ember egyet előre lépni. Ez az igazi „terápia”!
Sokan éppen most kórházban vannak és ott várják a szerencséjüket. Mások egy veszteség miatt maradtak egyedül. Újabbak a gyermeknevelésben, az anyagiak terén vagy a karrier tekintetében kilátástalanok és élik meg nehezen az életüket. Az ugyancsak lehet, hogy egyeseknél a „mindenem megvan” ellenére a lelki hiányállapot dominál és az önvádlásban telnek a mindennapjaik. Pontosan az előző személyek azok, akik lehet, hogy miránk várnak! Arra, hogy meghallgassuk őket és a szó nemes értelmében szolgáljunk feléjük. És így lehet tulajdonképpen önmagunkon átlépni: a köldöknézés helyett megosztani azt, amivel rendelkezünk. Akár például ezt a blogbejegyzést. Aki pedig másokat felüdít, maga is felüdül! Legyen hát így!
Segíts az embereknek, hogy fogadják el a felelősségüket az érzéseikkel kapcsolatosan, hogy azután szabadon tudják azokat engedni! Kezdésnek elég, ha „csak” a szemükbe nézel, megfogod a kezüket és meghallgatod őket!
Dr. Domján Mihály
https://www.instagram.com/dr.domjan
A mostani blogbejegyzés folytatása: Önkifejezés szavak nélkül
Ehhez a témához kapcsolódóan az alábbi bejegyzéseket ajánlom:
- Női szerepek és elvárások
- „Színezd újra” az idegrendszered
- Játszmatündér, elég volt Belőled!
- A legegyszerűbb „méregtelenítő”eszközöd a hálaadás
- El nem küldött levelek
